Berze Marianna

A Palócföld hazánk északi részén terül el, a Mátrától és a Bükktõl északra fekvõ terület: a Felföld valamint a Mátra vidéke. 1920-ban, Magyarország szétdarabolásakor a Palócföld egy része is mai határainkon kívülre került, a mai Szlovákia része lett. A palóc õsi, hunféle nép, nem tudjuk pontosan meghatározni, mikor kerültek a Kárpát-medencébe. Egyes történészek azt mondják, hogy a Felföldön élõ õslakosság és a török eredetû kabar nép keveredésébõl jött létre a palóc nép. Lehet, hogy Árpád hadához csatlakozva jöttek be hazánkba. Mások szerint a kunok egyik ága a palóc. Akárhogy van is, a palócok igaz magyar emberek, õsi magyar hagyományuk, szokásaik is ezt támasztják alá, ezt tarthatjuk a leginkább hitelesnek.

Milyen a palóc ember?

Külsõre nézve izmos, erõs, edzett, munkabíró. Általában jobbágyként élt a régi idõben. A férfiak katonás testtartásúak, egészséges színû, napbarnított arcuk van, kék vagy barna szemmel, bajusszal, szakáll nélkül. Az asszonyok hajukat hagyományosan kontyra kötik, a leányok egy ágba fonva, hátul leeresztve viselik, ünnep alkalmával pántlikát kötnek bele. Ruházatuk tiszta, házuk tája rendezett.

A férfiak népviselete egyszerû: fehér, bõ ujjú inget viselnek, az ing fölött sötétkék vagy fekete mellénnyel, fekete nyakkendõvel. Télen cifraszûrt, ködmönt vagy bekecset vesznek magukra. A lányok, asszonyok cifrán, tarkán szeretnek öltözködni. Csipkés, fodros, rövid ujjú ingükre selyem vagy bársony felsõ kerül, fölülre nagy virágos, rojtos „nyakba-való kendõt” kötnek. Szoknyájuk bõ, alul szegett szalaggal. Egyszerre hatot is magukra vesznek, a legfölsõ a legdíszesebb. Lábukra magas sarkú csizmát húznak. A lányok hajadonfõvel vagy pártában járnak, az asszonyok kendõt kötnek. Népviseletük díszes és különös, ünnep alkalmával ma is sokan szívesen viselik.

A palóc a székelyhez hasonlóan furfangos észjárású nép. Vidám akkor is, ha sanyarú sors jutott neki. Dalba önti örömét, bánatát, szenvedését és boldogságát.Dalai õszinték, egyszerûek. A palóc ember büszke, önérzetes. Az idegen iránt bizalmatlan, zárkózott, de ha valakit megszeret, annak szívét, lelkét kitárja. Az öregebbek csöndesek, nyugodtak, ám a fiatalok lobbanékony természetûek, mint általában a magyar ember. A palóc legény edzett, jó katona. Lóra termett, a kisgyermeket, mihelyt járni tudott, hagyományosan lóra ültették, s a ló hátán nõtt föl.

A palóc ember szereti a társaságot, s a farsang, lakodalom, búcsú, disznótor mind jó alkalmak a társas összejövetelre.

Egy-egy palóc nagycsaládot „hadnak” neveznek. A had régen együtt építette házát, és együtt dolgozott a disznóölésnél. Egymást segítették, ahol tudták. A palócok nagy része régebben földmûvelésbõl élt, télen söprût kötött, szakajtót font, szerszámokat faragott. Fontos foglalkozási ág volt náluk a méhészet és a halászat is. Szorgalmas nép, nem ül tétlenül, ügyesen farag, hímez, s szép szõtteseiket is megcsodálhatjuk.

A palóc emberek nagy része ma is tiszteli magyar hagyományunkat, figyelembe veszi a jeles napokat, a szerint vet, arat, éli napjait. Igen hívõ, a Jóistenben bízó nép, vallása katolikus. A palócok, õsi hitünket követve igen tisztelik Boldogasszonyunkat. Sok helyen „öltöztetik” Mária szobrát: amilyen ünnep közeledik, annak megfelelõ ruhába bújtatják a kis Mária-szobrokat, amelyeknek a faluban meghatározott helye van. Az ilyen szobrocskákat „öltöztetõ Máriácskának” nevezik.

Híres búcsújáró helyük Mátraverebély-Szentkút és a Karancs hegye. Õsi magyar hitünkbõl sokat megtartottak: ismerik a táltosok hagyományát, a garabonciás diákot. Nyelvjárásuk eltér a többi vidék nyelvétõl: „a” hang helyett rövid „á”-t ejtenek, az „á” hang helyett pedig inkább mély „a”-t mondanak.

Nagyon gazdag náluk az élet jeles fordulópontjai megünneplésének hagyománya. A születést, a lakodalmat és a temetést nagy pompával ünneplik. A többi szokás is tovább maradt fönn náluk, mint sok más vidékünkön.

Lakóházaik ma is olyanok, mint régen, csak az anyaguk változott meg. A legõsibb a tölgyfából ácsolt ház volt, késõbbiek a „vert falú” házak, amelyet sárból készítettek. (Ezeknek készítésérõl bõvebben a

Mérleg havában olvashatsz.) Ma kõbõl és téglából építkeznek. Õsi palóc falu Mátraderecske, ahol a mai lakosság többsége a X. század óta itt élõ népesség leszármazottja. (Kiszely István nyomán)

Hollókõ, a gyönyörû palóc falu õsi formájában maradt meg, nem múzeumként, hanem élõ faluként. A falu a világörökség része lett. (A világörökség részévé olyan ember- vagy természet által alkotott nevezetességeket tesznek, amely az egész földkerekség legnagyobb kincseit képezik.)

Ha Palócföldön jársz, látogass el Hollókõbe, s ne feledkezz el beszélgetni egy-egy öreg nénivel. Akkor majd megtapasztalod, mit jelent az, hogy a palóc igen jólelkû nép.